Eltűnt. A mosolyom mára már végleg eltűnt. Többé nem tudok igazán nevetni. Az arcom kihűlt, elsápadt. Még az a kis pir is ami volt, mára már csak egy fakó szin.
És mindez a mosoly egy embernek köszönhető? Aki tönkre tette az életem, aki szinte megsemmisitett, élettelenné tett? Akinek az életében csak egy fellángolás voltam? A szerelem amit irántam érzett egy nagy hazugság volt? És a szavai mind üresek?... A legjobb barátnőmből lassan egy ismeretlen lesz!
   Most úgy érzem magam mint egy kóbor kutya. Senkinek sem kellek. Ha egy kicsit is közelebb kerülök hozzád te belém rúgsz. És mire jó ez neked? Ártottam valaha valakinek? Megbántottalak úgy, hogy esetleg az mély sebet verjen beléd?
   Most pedig megkérdezem ismét magamtól, hogy miért is érdemes élni? Miért? Azért, hogy összetapossanak? Hogy csak fájdalmat okozzanak? Hogy tönkre tegyék az életed?
Igen! Mert senkiben sincs egy csöppnyi jóakarat, hogy segitsen rajtad!
   Könnyes a szemem... Remegek! De mégsem adom fel. Kűzdeni fogok a lehetetlenig! Mindenkinek meg fogom mutatni, hogy fájdalommal is el tudod érni a célod!
Mindig mindenki a mosolyomat dicsérte. Az mutatta meg, hogy még élek! Tehát most halott, láthatatlan vagyok. De nem baj... Igy legalább senki sem fog sajnálni. A sok hazug ember sajnálata? A kutyát sem érdekli!
   Ma már egyetlen személyben sem tudok megbizni. És lassan már saját magamban sem!
Számomra többé nem létezik a boldogság. A könnyek mezejére léptem rá. Az eddigi leghosszabb utamra. Megállitani pedig senki sem fog! Ennek az egésznek akkor lesz vége ha az igaz szerelem rám talál és kezét nyújtja, hogy kihúzzon.
Lehet addigra már késő lesz, de már nem számit. Örökké búcsút mondok a boldogságnak! És ha még látni fogsz mosolyogni, hidd el, ezek hamis mosolyok. A mosoly ezentúl ismeretlen szó lesz számomra.
    Az életem fekete ködbe menekült!